Atyja ~ Frigyes MÁV-tisztviselő; anyja: Jaloveczky Paulina; mindketten műkedvelő muzsikusok. A nagyszombati érseki gimn. tanulója volt, emellett zenei tanulmányokat (zongora, hegedű, gordonka) is folytatott. 1900-tól Bp.-en a tudományegy.-en – mint az Eötvös-kollégium tagja – a magyar és a német szakot hallgatta, a Zeneak.-án Koessler János zeneszerzés-növendéke volt. Az egy.-en 1906-ban doktorált A magyar népdal strófaszerkezete c. disszertációval, és ugyanebben az évben volt akadémiai vizsgahangversenye is. 1906–1907-ben tanulmányutat tett Berlinben és Párizsban. A francia fővárosban érte életének egyik legdöntőbb zenei élménye: megismerkedett Debussy muzsikájával. Már 1905-től kezdődően rendszeres népdalgyűjtő utakat tett, és ezt a működését – kisebb megszakításokkal – egészen 1925-ig folytatta, de még 1950-ben is gyűjtött Mohácson. Gyűjtése, Bartókkal ellentétben, szinte kizárólagosan a m. nyelvterületre irányult. Zenei élményeinek hatása alatt 1907–1909 táján szinte már teljesen készen van egyéni zenei nyelve és stílusa. Első önálló szerzői estje 1910. márc. 17-én volt, műsoron többek között az I. vonósnégyessel, amelyet még ugyanebben az évben Párizsban és Zürichben is bemutattak, nem sokkal később (az I. világháború alatt) pedig az USA-ban is ismertté vált. 1907-ben lett a Zeneak. zeneelmélet-, 1908-ban zeneszerzéstanára. 1919 elején alig.-nak nevezték ki, és ebben a minőségben vezette az intézetet a Tanácsköztársaság idején. Ezért utóbb fegyelmi vizsgálatot indítottak ellene, melynek eredményeként visszafokozták tanári beosztásába és egy évre szabadságolták. 1921-től tanított újra, és 1940-ig a Főisk. zeneszerzés-tanára. – A húszas évek hozták meg ~ számára a már régtől megérdemelt igazi világhírnevet. 1923-ban a székesfőváros fennállásának 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi programra komponálta alkotóművészetének egyik csúcsát, a Psalmus Hungaricust, ez a mű hamarosan az egész világot bejárta. 1926-ban Zürichben, 1927-ben Hollandiában, Angliában, Németo.-ban és az USA-ban is bemutatták. A Psalmus diadalútja jelentette egyúttal ~ karmesteri működésének a kezdetét is. 1926-ban került bemutatásra a Paulini Béla és Harsányi Zsolt szövegére írt daljáték, a Háry János; zenéjéből ~ zenekari szvitet készített, amely ugyancsak világszerte játszott hangversenydarab lett, Amerikában Mengelberg szólaltatta meg 1927-ben. Ezekben az években alakult ki meleg barátsága Arturo Toscaninivel, neki ajánlotta az 1929-ben átdolgozott Nyári este című zenekari kompozícióját; a nagy olasz karmester Amerikában számos művét vitte diadalra, és jelentős alkotások megírására ösztönözte a m. zeneszerzőt. – 1925 táján irányult ~ figyelme a gyermekénekkarokra s egyúttal az iskolai ének-és zenetanításra. Megvilágosodott előtte, hogy a zenei közoktatás nem kielégítő és idegen szellemben történik. Az iskolai énekkarok működését általánossá és magas színvonalúvá kell tenni, hogy zeneileg művelt fiatalság nevelkedhessen fel. Ennek a célkitűzésnek a megvalósítására ezentúl tevékenységének igen jelentős hányadát szentelte, mindenekelőtt azáltal, hogy remekbe szabott gyermekkarai révén megfelelő magas színvonalú, nemzeti gyökerekből táplálkozó zenei anyaghoz juttatta az iskolai énekkarokat. – Népzenekutatásának és rendszerező munkájának tapasztalataira támaszkodva, a folklorisztika fejlesztése és a magyar népi zenekultúra terjesztése érlékében 1930-tól a bp.-i tudományegy.-en zenefolklorisztikai és zeneelméleti szemináriumot indított, amelyet 1939-ig vezetett. 1937 őszétől a Zeneművészeti Főisk.-án népzenét adott elő, fáradozásainak eredményeképpen indult meg a rendszeres népzeneoktatás felsőfokú zenei tanintézetünkben. 1940-ben, miután a Főisk.-n beszüntette a zeneszerzésoktatást, az MTA-ra került, ahol a Magyar Népzene Tárának szerkesztését vezette. Irányítása alatt jelent meg később a sorozat első öt kötete (1951, 1953, 1955–56, 1959, 1966). Még ugyanebben az évben lett a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja. ~ ez időben már a m. zenei élet egyik legismertebb személyisége. 1942-ben, 60. születésnapján országszerte ünnepelték. Jelentőségének méltó elismerésére a felszabadulás után került sor. 1945-ben a Zeneművészeti Főisk. igazgatói tanácsának lett az elnöke. 1946–49-ben az MTA, 1951-től a megalakuló Zenetudományi Bizottságnak az elnöke. 1952-ben és 1957-ben, 70. és 75. születésnapja alkalmából nagyszabású jubileumi ünnepségekkel, emlékkönyvekkel és egyéb kiadványokkal tisztelték meg. Zeneszerzői tevékenysége életének ebben az utolsó korszakában főképpen a kórusművészet felé irányult, ugyanakkor nagy számban adott ki zenepedagógiai jellegű, az ének- és szolfézsoktatást szolgáló műveket. Gyakran megfordult külföldön (különösen: USA, Anglia, SZU), személyét és műveit mindenütt nagy megbecsüléssel fogadták: 1960-ban az oxfordi egy., 1964-ben a berlini Humboldt Egy. díszdoktorává avatta, a Nemzetközi Népzenei Tanács (CIFMC) elnökévé, a Nemzetközi Zenepedagógiai Társulat (ISME) díszelnökévé választotta. 1963-ban Moszkvában a Háry Jánost mutatták be nagy sikerrel. ~ – Bartókkal karöltve a magyar népzenére támaszkodva alakította ki egyéni magyar stílusát, művészetével a legmagasabb világszínvonalon képviselte a magyarság zenekultúráját. Életműve a zeneművészetnek jóformán minden ágára kiterjed, mégis külön ki kell emelni kórusművészetét, amely a 20. sz. zenetörténetében egyedülálló, korszakos jelentőségű. A reneszánsz vokálpolifónia mesterei óta nem volt zeneszerző, aki hasonló súllyal és színvonalon kezelte volna az énekkart. Fáradozásai a m. zenei műveltség felvirágoztatásáért felmérhetetlen értékűek. Síkraszállt az iskolai énekoktatás megújításáért, pedagógiai jellegű műveivel és írásaival egy műveltebb, tartalmasabb muzsikusgeneráció felnevelésén munkálkodott, fáradhatatlanul küzdött a helyes m. nyelv és általában a nemzeti tradíciók megőrzéséért. Mint tudós módszeresen gyűjtötte, feldolgozta és rendszerezte a m. népdalokat és a népi zenekultúra egyéb elemeit, tudományos tevékenységével az összehasonlító népzenetudomány nemzetközileg elismert, úttörő jelentőségű képviselője lett. – Egyéb fontosabb m. Zeneművek. Adagio (hegedű v. brácsa v. gordonka és zongora, 1906); Nyári este (zenekar, 1905, átdolg. 1929–30); Magyar Népdalok (Bartókkal együtt, 1906); Meditation (zongora, 1907); Énekszó (dalok népi, versekre, 1907–09); Négy dal (1907–17); I. vonósnégyes (op. 2. 1908–09); 9 zongoradarab (Op. 3. 1909); Szonáta (gordonka-zongora, Op. 4. 1909–10); 7 zongoradarab (Op. 11. 1910– 18); Két ének (A közelítő tél – Sírni, sírni, Op. 5. 1913–16); Megkésett melódiák (7 dal, Op. 6. 1912–16); Szonáta (Op. 8. szóló-gordonka, 1915); Öt dal (Op. 9. 1915–18); II. vonósnégyes (Op. 10. 1910–18); Marosszéki táncok (zongora, 1927; zenekari változat, 1930); 3 ének (Op. 14. 1924–29); Pange lingua (vegyeskar-orgona, 1929); Székelyfonó (daljáték, 1924–32); Magyar népzene (ének-zongora, 1–10. füz. 1924–11. füz. 1964); Galántai táncok (zenekar, 1933); Budavári Te Deum (1936); Kállai kettős (ének-zongora, 1937; zenekari változat, 1950); Felszállott a páva (variációk zenekarra, 1938–39); Concerto (1939); Csendes mise (orgona, 1942); Missa brevis (vegyeskar-orgona v. zenekar, 1944); Czinka Panna (daljáték, 1946–48); Szimfónia C-dúr (1961); Epitaphium Joannis Hunyadi (ének-zongora, 1965); Magyar mise (ének-zongona, 1966); továbbá: kórusművek a cappella (gyermekkarok: Villő, Túrót eszik a cigány, Gergelyjárás, Juhásznóta, Pünkösdölő stb., férfikarok: Karádi nóták, Huszt, Felszállott a páva, Rab hazának fia stb., női karok: a Két zoborvidéki népdal, Hegyi éjszakák, 4 olasz madrigál stb., vegyeskarok: Mátrai képek, Öregek, Jézus és a kufárok, Liszt Ferenchez, Norvég leányok, Békességóhajtás, Zrínyi szózata stb., kánonok: A magyarokhoz stb.); zenepedagógiai művek. Írások: Zoborvidéki népszokások (Ethnographia, 1909); Ötfokú hangsor a magyar népzenében (Zenei Szle, 1917); Béla Bartók (La Revue Musicale, 1921); Erdélyi magyarság. Népdalok (Bartókkal együtt, Bp., 1923); Gyermekkarok (Zenei Szle, 1929., 2. sz.); Sajátságos dallamszerkezet a cseremisz népzenében (Pécs, 1935); A magyar népzene (Bp., 1937; Vargyas Lajos példatárával: 1952); A folklorista Bartók (Új Zenei Szle, 1950. 4. sz.); Arany János népdalgyűjteménye (Gyulai Ágosttal együtt, Bp., 1953); A zene mindenkié (Szöllősy András szerkesztésében, Bp., 1954) Visszatekintés (Bónis Ferenc szerkesztésében, Bp., 1965). – Irod. Molnár Antal: K. Z. (Bp., 1936); Szabolcsi Bence: K. Z. hatvan éve (Magyar Csillag, 1942. 13. sz.); Horusitzky Zoltán: K. Z. életútja (A Zene, 1942); Gárdonyi Zoltán: K., a zenepedagógus (Zenei Szle, 1942. 12. sz.); Emlékkönyv K. Z. hatvanadik születésnapjára (Szerk.: Gunda Béla, Bp., 1943); Szöllősy András: K. művészete (Bp., 1943); Haraszti Emil: Z. K. et la musique hongroise (La Revue Musical, 1944. febr.); Emlékkönyv K. Z. 70. születésnapjára (Zenetud. Tanulm. I, Bp., 1953); Eősze László: K. Z. élete és munkássága (Bp., 1956; angolul Z. K. His Life and Work, Bp., – London, 1962, németül: Z. K. Sein Leben und sein Werk, Bp., – Bonn, 1964); Eősze László: K. Z. élete képekben (Bp., 1957); K. Z. 75. születésnapjára (Zenetud. Tanulm. VI. Bp., 1957); Vargyas Lajos: K. Z. mint rokonnépeink kutatója (Nyelvtud. Közl. 1958); A Magyar Zene K.-száma (1962. dec.); Bárdos Lajos: Heptatonia secunda. Egy sajátságos hangrendszer K. műveiben (Magyar Zene, 1962. 6. sz. – 1963. 1. sz.); Percy Young: Z. K. (London, 1964); Z. K. Mein Weg zur Musik (Fünf Gespräche mit Lutz Besch, Zürich, 1966); Megemlékezések K. Z.-ról (Új Írás, 1967. 4. sz.; Kortárs, 1967. 5. sz.; Muzsika, 1967. 5. sz.).