A hatvanas évek elején ismét folytatott zenei tanulmányokat, a pétervári konzervatóriumban. 1866-ban Nyikolaj Rubinstein meghívta a moszkvai konzervatórium zeneelméleti tanszékére, tanárnak. Itt 1877-ig működött, kapcsolatba került az Ötök csoportjával és zenekritikák írásával is foglalkozott. 1877-ben a megfeszített munka és rosszul sikerült házasságának konfliktusai súlyos lelki válságba sodorták. Állását feladta, és ideje nagy részét külföldön töltötte. Ezekben az években keletkeztek nagyszerű szimfonikus alkotásai és Anyegin című operája. Egész Európában, sőt, Amerikában is (ahová 1891-ben utazott) fergeteges sikereket aratott, e sikerek tetőpontján halt meg Pétervárott, kolerában.

Nagy népszerűségét jellegzetes orosz hangvételének és az európai klasszikus hagyományok virtuóz elsajátításának köszönheti. Művei egy részét a szalonokban divatos századvégi melankólia hatja át, más részén az orosz népi dalok frissessége és bája uralkodik. Dallambősége úgyszólván kifogyhatatlan, és a hatáskeltés valamennyi titkát ismeri. Táncjátékai az orosz balett klasszikus remekművei.

RÓMEÓ ÉS JÚLIA — NYITÁNYFANTÁZIA

Csajkovszkij néhány évvel konzervatóriumi tanulmányainak befejezése után, egy pétervári látogatása alkalmával megismerkedett azokkal a fiatal művészekkel, akik az orosz nemzeti zene megújításában látták munkásságuk célját. Közülük különösen két zeneszerző, Balakirev és Rimszkij-Korszakov, valamint Sztaszov, esztéta és műbíráló tett rá mély benyomást. A velük való kapcsolat Csajkovszkij munkásságára is kihatott. E barátság jegyében születtek meg a hetvenes évek alkotásai, az ukrán népdal nyomán írt II. szimfónia, a Shakespeare Vihar-jára írt fantázia és a Rómeó és Júlia című nyitányfantázia. Ez utóbbi komponálására Balakirev ösztönözte Csajkovszkijt, és a mű ajánlása is neki szól. A nyitányfantázia első verziója 1869-ből való, a következő évben, illetve 1880-ban Csajkovszkij még két ízben átdolgozta a művet.

A zene nem követi pontosan Shakespeare tragédiájának cselekményét, csupán költői lényegét ragadja meg. A bevezetés a tragédia sötét hátterét vázolja. Majd Rómeó szerelme bontakozik ki, fájdalmasan és reménytelenül. A zene drámai alapgondolata — a két ellenséges indulatú család kíméletlen harca — izgatott, feszült hangulatú előkészítés után jut kifejezésre. Az ellenséges indulat végül valóságos harcban, kíméletlen öldöklésben robban ki. Mikor végre elcsendesedik, Júlia megkapó gyengédségű dallama hangzik fel. Ez a harmatos szerelem azonban ismét elvész a gyilkos összecsapásban, a leány érzelmének gazdagsága és fiatalságának minden ereje is kevés ahhoz, hogy a külvilág kegyetlenségével szembeszállhasson. Az utolsó csatazaj heves robaját a halál csendje váltja fel. Júlia halálát adja tudtunkra a zene, azonban másfelől Júlia diadalát is zengi a befejezésül felcsendülő, éteri tisztaságú dallam.

A mű 1870-es moszkvai bemutatója alkalmával a befejezés gyászinduló volt, Csajkovszkij ezen utóbb változtatott: vigasztaló kicsengéssel, a szerelem földöntúli hatalmának sejtetésével zárta le a kompozíciót.

FRANCESCA DA RIMINI — FANTÁZIA DANTE NYOMÁN, OP. 32

A szimfonikus fantázia Dante Isteni színjátékának ihletése nyomán keletkezett, és ugyanabba a műfajcsoportba tartozik, mint a Shakespeare-inspirációra írt Rómeó és Júlia, valamint a Vihar című fantázia. Csajkovszkij 1876-ban írta és a következő évben Moszkvában mutatta be a művet.

Témáját bölcs ökonómiával leszűkíti, és a dantei trilógia egyetlen — közismert — epizódjának tükrében mutatja be az elátkozott lelkek tragédiáját. A Pokol második körében találkozik Dante azokkal, akik szerelmükkel vétkeztek; közöttük felismeri Francesca da Rimini gyengéd és szomorú alakját, aki kérésére elmondja, miként szerették meg egymást bűnös módon Paolo Malatestával, miközben egy könyvből Lancelot szerelméről olvastak. A híres Ötödik ének e részletét a zeneszerző egyébként kinyomatta a partitúra elejére.

IV. SZIMFÓNIA, F-MOLL, OP. 36

(I. Andante sostenuto — Moderato con anima; II. Andantino in modo di canzona; III. Scherzo. Pizzicato ostinato. Allegro; IV. Finale. Allegro con fuoco.)

A IV. szimfóniával kezdődik a köztudatban levő Csajkovszkij-szimfóniák sora: az első hármat úgyszólván sohasem játsszák, míg a IV., V. és VI. szimfónia a világ minden táján állandó repertoárdarab, a nagy karmesterek bravúrjának mutatós próbatétele. 1877-ben komponálta szerzője, és legendás hírű pártfogójának, Meck asszonynak ajánlotta. 1878-as moszkvai bemutatóján a darab csak mérsékelt sikert aratott.

Csajkovszkij maga részletesen leírta a műhöz fűzött programját Meck asszonyhoz intézett levelében. A szimfónia bevezetését nevezi az egész mű magvának, itt jut kifejezésre a „végzet, az a sorsdöntő hatalom, amely megakadályozza a boldogság elérését”. A tétel folyamán azonban a boldogság hangja is megszólal, úgy, ahogyan a zeneszerző az örömtől sugárzó embert maga elé képzelte. Ám a rideg fátum a befejezésnél szétzúzza ezeket az álomképeket — így szól Csajkovszkij kommentárja az első tételről. A második tétel szelíd melankóliájú, nagylélegzetű dallamáról ugyancsak a szentimentális világfájdalom jegyében nyilatkozik a zeneszerző; ami számunkra ennek a tételnek művészi értékét adja, nem ez a program, hanem az orosz románcok jellegzetes hangja. A scherzóról már maga Csajkovszkij sem ad határozott tartalmi leírást. Valójában ez a szimfónia legremekebb részlete: a vonós hangszereket a muzsikusok vonó nélkül, kizárólag pengetve szólaltatják meg, a trióban pedig a fafúvósok humoros zsánerképet rajzolnak egy duhaj népi mulatságról. A finálé a közösség hangján szól: pattogó ritmusából egészséges életszemlélet árad, a vérpezsdítő tánctétel a közismert „Nyírfácska” dal ragyogóan hangszerelt, hatásos feldolgozása. Ezt érzékeltetik a zeneszerző kommentárjának zárószavai is: „Örülj mások örömének — tovább élhetsz!”

OLASZ CAPRICCIO, OP. 45

1880-ban Csajkovszkij éppen Olaszországban tartózkodott, amikor a IV. szimfónia párizsi előadásának nagy sikeréről értesült. Ez az öröm egy időre kiragadta a válság korszakából, és szabadon átengedhette magát az olasz benyomások szívderítő élményének. Miközben G-dúr zongoraversenyét befejezte, felvázolta az Olasz capricciót, amit utóbb, hazájába visszatérve alkotott meg végleges formájában. A darabot 1880 telén, Moszkvában mutatták be. Egyike Csajkovszkij legnépszerűbb zenekari darabjainak.

Ezúttal az orosz népi dalok és táncok helyett olasz dallamok ihlették meg a zeneszerző képzeletét. A kaszárnyából kiszűrődő trombitajeltől az érzelmes szerenádig, a nápolyi utca vidám mandolinzenéjétől a száguldó tarantelláig, mindent belekomponált ragyogóan hangszerelt, változatos és elbűvölő Olasz capricciójába.

VONÓSSZERENÁD, OP. 48

(I. Pezzo in forma di Sonatina. Andante non troppo — Allegro moderato; II. Valse. Moderato. Tempo di Valse; III. Elegia. Larghetto elegiaco; IV. Finale. Tema russo. Andante — Allegro con spirito.)

A rendkívül népszerű szerenádot 1880-ban írta Csajkovszkij, mint maga vallotta, „belső kényszernek engedve”, s a műbe valósággal beleszeretve, alig bírta kivárni a bemutatót. Ez 1882 januárjában, Moszkvában zajlott le hatalmas sikerrel: a valcert nyomban megismételtette a közönség. A darab máig nem szűnő népszerűségét nyilván annak köszönheti, hogy szerzője a német romantika „bensőségét” és a francia zenekari muzsika kellemét sikeresen egyeztette össze az orosz népzene hangvételével. Az első tételt Csajkovszkij szonatina formájú darabnak nevezi, voltaképpen a francia stílusú nyitányhoz is közel áll lassú — gyors — lassú tagolásával. Szórakoztató és rendkívül elegáns muzsika. A második helyen szalon-keringő áll, ezt a sorozatból kiemelve is gyakran szólaltatják meg. A. harmadik tétel komoly hangú bevezetője után a gordonka és hegedű bensőséges párbeszédének lehetünk tanúi. A zárótétel már címében utal az „orosz témára”, amelyet a zeneszerző temperamentumosan és színesen dolgoz fel.

1812 — ÜNNEPI NYITÁNY, OP. 49

A mű a 80-as évek elején, a Vonósszerenáddal egy időben íródott. Mint címe is elárulja, a francia hadjárat döntő eseményéről, a napóleoni csapatok vereségéről „szól” a darab, amelyet maga a szerző — mint Meck asszonynak írta — „kevés odaadással és szeretettel” írt. Viszonylag nem is tartozik Csajkovszkij gyakran játszott műveihez, túlságosan lármás, bár magával ragadó dinamizmusát, lelkesítő pátoszát és a komponistára elsősorban jellemző dallaminvenciót ellenzői sem vonhatják kétségbe. A darabba Csajkovszkij beleszőtte az orosz cári himnusz és a Marseillaise dallamát is.

MANFRÉD — SZIMFÓNIA, OP. 58

(I. Lento lugubre; II. Vivace con spirito; III. Pastorale. Andante con moto; IV. Allegro con fuoco.)

A Manfréd-szimfóniát 1885-ben írta Csajkovszkij, Byron démoni szenvedélyű alkotása nyomán. Byronon kívül azonban Csajkovszkij két zeneszerző kortársa is közrejátszott a szimfónia létrejöttében: Liszt Ferenc, akinek programatikus szimfonikus költeményei és szimfóniái példát mutattak az orosz zeneszerző számára és Balakirev, aki egyéb műveire is jelentős hatást gyakorolt.

A Manfréd-szimfóniát egy évvel keletkezése után, 1886-ban Moszkvában mutatták be, nagy sikerrel. A mű — bár meghatározott költői tartalom hordozója — a klasszikus szimfóniák szerkesztési elveit követi. Mindegyik tétele egy-egy byroni képet ábrázol. Az első a főhős, Manfréd alakját mutatja be, aki szenvedései elől a feledésben keres vigasztalást. A tétel lassú középrészében az imádott Astarte emléke támad fel. A második tétel természeti kép: alpesi vízesés vad és szenvedélyes költeménye. Szivárvány íve alatt megjelenik az alpesi tündér. A harmadik tétel a hegyi lakók egyszerű életének idillje. A népi vígasság bánatos ellentéteként azonban ismét felhangzik az első tételben megismert Manfréd téma. A finálé Ariman birodalmába, az alvilág urának földalatti palotájába vezeti el a hallgatót. Lármás bacchanália közepette tűnik fel Manfréd alakja — ismét az első tételben megismert téma —, aki megidézi Astartét. Astarte megjósolja, hogy szenvedése hamarosan véget ér. Nagyszabású fugato érzékelteti Ariman és Manfréd összecsapását. A harc Manfréd bukásával végződik. A szimfónia befejezése azt hirdeti, hogy a halál megváltotta a szenvedőt. Megbékélt, feloldó hangulatban ér véget a mű.

V. SZIMFÓNIA, E-MOLL, OP. 64

(I. Andante — Allegro con anima; Il. Andante cantabile, con alcuna licenza; III. Valse. Allegro moderato; IV. Finale. Andante maestoso — Allegro vivace.)

1887-ben, a negyvenhét éves Csajkovszkij első ízben vállalkozott arra, hogy saját műveit vezényelje Európa nagyvárosaiban. Útján mindenütt siker és dicsőség kísérte, de a hangversenykörút fáradságai és izgalmai mégis nagyon megviselték, Depressziós kedélyállapotban, testileg-lelkileg kimerülten tért haza 1888-ban. Ekkor írta V. szimfóniáját. amelyet ő maga mutatott be Pétervárott.

A mű — amely a maga nemében éppúgy „sors szimfónia”, mint a IV. szimfónia és mint Beethoven c-moll szimfóniája — egyetlen alapgondolatra épül. Ha tehát előképeket keresünk, úgy ezúttal nem Liszt és Berlioz téma-transzformáción alapuló programszimfóniái adhatták a mű ösztönzését, hanem inkább Beethoven, akinek V. szimfóniája hasonló kompozíciós elvek szerint ível a magasba, s hirdeti a sorssal vívott küzdelem győzelmét.

Az e-moll szimfónia is a maga sajátos „sors kopogásával” indul, vigasztalan kezdetéről Csajkovszkij így írt: „Teljes meghajlás a sors, illetve a végzet kifürkészhetetlen parancsa előtt.” A gyors szonátatétel azonban nem ilyen egyértelműen „hajt fejet” a sors előtt, hanem ádáz harcok színterévé válik. A második tétel világfájdalmas románc, amelynek mélabúját kíméletlenül riasztja meg az első tételből ismert „sors motívum”. A harmadik tétel alternatívája a bécsi klasszikusoknál a „menüett vagy scherzo” volt. Csajkovszkij ezt „valcer vagy scherzo” választékra módosítja: ezúttal valcert alkalmaz, elegáns lassú keringőt, a kódában azonban sötét intelem formájában hangzik fel a végzetes motívum. A finálé a nagyszabású harcot diadalmas dúr hangnemben, győzelemmel fejezi be.

DIÓTÖRŐ — SZVIT, OP. 71a

 (I. Ouverture miniature. Allegro giusto II. Danses Caractéristiques. a) Marche. Tempo di marcia viva; b) Danse de la Fée-Dragée. Andante non troppo; c) Danse russe Trepak. Tempo di trepak, molto vivace; d) Danse Arabe. Allegretto; e) Danse Chinoise. Allegro moderato; f) Danse des Mirlitons. Moderato assai; III. Valse des Fleurs. Tempo di Valse.)

A Diótörő című balettet 1891—92-ben (az ebből készült hangverseny szvitet 1892-ben) komponálta Csajkovszkij, E. T. A. Hoffmann novellája alapján írt librettóra. A színesen hangszerelt, dallami invencióban bővelkedő, hangulatos tánctételek előtt Kis nyitány hangzik fel, amely voltaképpen groteszk bábtáncot reprezentál. Ezután hat karaktertánc következik: Induló, Csokoládétündér tánca, Trepak, Arab tánc, Kínai tánc, Nádsíptánc. A látványos revüt a Virágok keringője című nagyszabású tánctablóval fejezi be a komponista.

VI. SZIMFÓNIA, H-MOLL, PATHÉTIQUE, OP. 74

(I. Adagio — Allegro non troppo; II. Allegro con grazia; III. Allegro molto vivace; IV. Finale. Adagio lamentoso.)

A Patétikus szimfónia méltó befejezése Csajkovszkij termékeny, ihletett alkotásokban gazdag életének. Valóságos hattyúdal ez a mű, végigkísérte a zeneszerző életének utolsó esztendejét, annak örömteljes tartalmat adott; Csajkovszkij, aki 1893 novemberében, néhány héttel a mű bemutatása után halt meg, még a fogadtatás sikerében is részesülhetett.

Első alkalommal 1893 elején említette a mű tervét, abban a levelében, amelyet unokaöccséhez, Vladimir Davidovhoz írt nyugat-európai útjáról. „...Egy új szimfónia eszméje támadt bennem, ezúttal programmal, ám ez a program mindenki számára talány lesz, mivel azt teljességgel szubjektív érzések alkotják. Utazásom alatt, miközben gondolatban komponáltam, nemegyszer fakadtam könnyekre. Most olyan hévvel dolgozom, hogy alig négy nap alatt befejeztem az első tételt, a szimfónia többi része pedig világosan kialakult már bennem. Forma tekintetében sok minden új lesz ebben a műben. Például a zárótétel nem nagyszabású Allegro, hanem jelentős terjedelmű Adagio lesz. Nem is képzeled, milyen örömmel tölt el a hit, hogy időm még nem járt le és még sokat vihetek véghez…”

A mély fájdalom valóban meggyőző erővel hatja át a szimfónia két saroktételét, amelyeknek szerkezete a melankolikus tartalom ellenére is kemény kézzel formált, világos. A szerkesztés sajátos dramaturgiája következtében a két belső tétel energikus muzsika: a második tétel könnyed és rendkívül szellemes tánczene, amely keringő benyomását kelti bár ütemneme nem a hagyományos 3/4-es lejtés, hanem a ritkán használt 5/4. A harmadik tétel szikrázó temperamentuma, életerőtől duzzadó indulózenéje csaknem minden előadáson tapsorkánt vált ki, a tájékozatlanabb hallgatók azt hiszik, ezzel ért véget a szimfónia. Holott hátra van még az igazi finálé, amely valóban szokatlan vontatott lassúságával, végtelen szomorúságával. Hatása — túl a hangszerelési virtuozitáson — őszinteségében, mondanivalójának nemességében rejlik, bár ma már csak az igazán nagy karmestereknek sikerül ezzel a mélységes panasszal meghatni a hallgatóságot.