1813. október 10-én Le Roncoléban született (közel öt hónappal azután, hogy Richard Wagner Lipcsében világra jött). Első operáját, az Oberto San Bonifacio grófjá-t, 1839-ben Milánóban kedvezően fogadták., és a harmadik, a Nabucco 1842-ben híressé tette. Tizenhárom évvel később, a Rigolettó-val, A trubadúr-ral és a Traviatá-val a háta mögött, ő volt a világ legnépszerűbb operaszerzője, még Meyerbeer mesés sikerű, látványos operáit is kiszorította. Verdi mesterember volt, aki árut szállít a közönségnek, és sose tetszelgett a képzett zenész szerepében. Még dicsősége csúcsán se tartotta magát többnek gyakorlati szakembernél. Egy 1869-ben kelt levelében így ír: „Alig tartok zenét a házamban. Sose jártam zenei könyvtárba vagy a kiadókhoz, hogy megvizsgáljak valamilyen darabot. Lépést tartok a jobb kortárs művek egy részével de nem tanulmányozom, hanem időnként elmegyek az operába és meghallgatom őket…. Ezért megismétlem, hogy minden régi és mai zeneszerző közül én vagyok a legkevésbé művelt.” Ez igaz volt, nem csak úgy mondta. A műveiről sem beszélt sokat, kivéve azoknak, akiket ez közvetlenül érintett: a kiadóját, a karmestereket és az énekeseket. Azt akarta, hogy a zenéje szóljon helyette, és szinte dühösen utasította vissza a felkérést, hogy írja meg az önéletrajzát. „Soha, de soha nem vesznek rá, hogy papírra vessem a visszaemlékezéseimet!”

Az biztos, hogy gyerekként semmi jelét nem adta, hogy az akkori Itália zenei óriásává fogja kinőni magát. Mutatott tehetséget, de nem akkorát, amely Mozartéhoz vagy Mendelssohnéhoz lett volna fogható. Szülőhelyén, Le Roncoléban – Busseto mellett, a Parmai Hercegségben – a falu orgonistájától vett leckéket. Apja, akinek fogadója és fűszerüzlete volt, örült fia tehetségének, és szerzett neki egy használt spinétet. Amikor Giuseppe tízéves v olt, apja elküldte az egyik barátjához, aki varga volt Bussetóban. Ott figyelt fel rá Antonio Barezzi, a nagylelkű és gazdag helyi kereskedő. Barezzi inasként magához vette a házába, és gondoskodott róla, hogy a Bussetóban elérhető legjobb zenei képzésben részesüljön. Ez nem volt túl sok. Verdi együtt dolgozott a helyi orgonistával, aki egyúttal a helyi zenekar karmestere v olt, és nem sokára helyettesítgetni kezdte. Aztán Barezzi elintézte, hogy Verdit Milánóba küldjék tanulni a konzervatóriumba. Az ifjú muzsikus – alacsony, komoly, hallgatag, barna hajú, fekete szemöldökű és szakállú, nagyon sápadt, himlőhelyes arcú fiatalember – tizennyolc éves volt, amikor a városba érkezett.

Bármilyen reményekkel érkezett, azok nyomban szertefoszlottak. A képzés, amelyben Bussetóban részesült, kevésnek bizonyult ahhoz, hogy bejusson a főiskolára. Gyengén zongorázott, zeneelméleti ismeretei hiányosak voltak. Két évig maradt Milánóban, és magánúton képezte magát. Sőt, egy operán is lekezdett dolgozni, az Obertó-n. 1834-ben visszament Bussetóba, és két év múlva feleségül vette Barezzi lányát, Marghetitát. Befejezte az Obertó-t, amelyet Bartolomeo Merelli, a Scala impresszáriójának figyelmébe ajánlottak. Merelli kockázatot vállalt az ismeretlen szerző operájával, de a mű kedvező fogadtatása őt igazolta. A jószimatú Merelli szerződést ajánlott Verdinek három opera komponálására. Nyolchavonként kellett őket benyújtania. A pünkösdi királyság volt az első megbízása. Vígopera volt, és Verdinek abban az időszakban kellett megírnia, amikor a legsúlyosabb veszteségek érték: meghalt mindkét gyermeke, majd a felesége is. Nem csoda, hogy A pünkösdi királyság-gal kudarcot vallott. Sikertelensége nem csupán mélyen érintette Verdit, majdnem örökre véget vetett a karrierjének is. Komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy felhagy a komponálással. Nyilvánvalóan elvesztette az önmagába vetett hitét. De dacos ember volt, magába fojtotta A pünkösdi királyság miatti csalódottságát, amely bár évekig nyomasztotta, segített tisztázni a belső viszonyát a közönséghez. „Lehet, hogy rossz opera – írta -, de semmivel se jobbakat eltűrnek, sőt megtapsolnak. Ha a közönség taps nélkül, csendben végigülte volna, azt se tudtam volna, hogyan köszönjem meg nekik… Nem akarom a közönséget vádolni, de csak akkor fogadom el a kritikájukat és gúnyolódásukat, ha nem kell hálásnak lennem a tapsaikért.” Verdi egész életében tartotta magát ehhez a megállapításhoz.

Akár kudarc volt A pünkösdi királyság, akár nem, Merelli látott valamit a fiatal zeneszerzőben. Rábeszélte Verdit egy librettóra, amelyet Otto Nicolai, az ígéretes német zeneszerző visszautasított. Verdi vonakodva látott munkához. Aztán egyik gondolat jött a másik után, és három hónap alatt befejezte az operát. 1842. március 9-én volt a bemutatója, és Itália az opera új hősévé avatta Verdit.

Ez volt a Nabucco, Nabukodonozorból rövidítve. Ma talán kiforratlan Verdi-műnek hangzik, és sok tekintetben az is. A régi bel cantót és az új drámai iskolát próbálja egybeötvözni. Donizetti hatását hallani belőle, és Rossini komoly operáinak a hangját is. De Verdi operájában másképp lélegeznek, új életre kelnek a megszokott formák. Nehéz visszaképzelni magunkat és felmérni azt a hatást, amit 1842-ben a Nabucco keltett. Ami ma utánérzésnek hangzik, akkor bombaként hatott. A Nabucco próbái alatt a színház „a feje tetején állt” a korabeli beszámolók szerint. Soha senki nem álmodott ilyen zenéről. „Annyira új volt, annyira ismeretlen, a stílus annyira gyors, annyira szokatlan, hogy mindenki elámult…. Miközben a próbák zajlottak, képtelenség volt a színfalak mögött dolgozni. Az ügyelők, a színpadi munkások, a díszletezők, a műszakiak a zenéről felajzottan félbehagyták dolgukat, és tátott szájjal figyelték, ami a színpadon történik.”