Nyolcéves korától szereplő, lángeszű muzsikus, 1784-től Bonnban udvari orgonista, majd színházi zenekari brácsás; zeneszerzőként 1782-ben hívta fel magára első mestere G. Neefe figyelmét. A súlyos családi és anyagi válsággal terhes bonni ifjúi éveken erőteljes vitalitása, a társadalmi életben elért megbecsülése, majd Waldstein gróf barátsága és önzetlen támogatása segítette át. Lehetősége nyílt megismerkedni a francia polgári forradalmi, valamint az új világ születéséről szóló filozófiai eszmékkel. Első bécsi látogatása (1787) során ismerkedett meg Mozarttal, akihez tanulni készült, de mire Bécsbe költözött (1792, november), már nem találta életben. Első bécsi mestere így Haydn lett, majd a korabeli mesterek legjelesebbjei: J. Schenk, J. G. Albrechtsberger, Salieri. Főúri házi koncerteken mutatkozott be fölülmúlhatatlan, titáni erejű, újszerű költőiségű zongorajátékával, s hamarosan föltűnt zeneszerzői tehetsége is. Az előkelő muzikális kultúrájú arisztokrata szalonokba zárt kamarazene kereteit fokozatosan törte szét Beethoven szélesebb nyilvánossághoz szóló zenéje: 1795 tavaszán a Burgtheaterben játszotta először a B-dúr zongoraversenyt. Egyik fő képviselője lett a bécsi klasszicizmus utolsó szakaszát a kezdeti német romantikával összekötő zenének. Nagysikerű vendégszereplései (Prága, Drezda, Lipcse, Berlin, Buda) mellett egyre-másra születtek zongoraszerzeményei, kamaramuzsikái (szonáták, vonósnégyesek). 1800-ban bemutatta az I. szimfóniát. Hallásának fokozatos romlása és kezdődő süketsége (1810-től) kétségbeesett küzdelmet jelentett, de plebejusi, zabolátlan életösztöne, s híve támogatása mindenkor átsegítette a kíméletlen nehézségeken. 1814-ben süketsége miatt véglegesen lemondott a nyilvános zenélésről, s lassan az alkotás magányába vonult. Mozart nyomdokában elsősorban a szonáta expresszivitását igyekezett gyarapítani (több mint harminc zongoraszonátát írt, például: Appassionita, Holdfény, Pathétique, Hajnal), de egyetlen operája, a Fidelio (Leonora), 1805-ből, szintén mutat Mozart-hatást. Gazdag kamarazenéjében (kvartettek, duók, és triók zongorával, vagy éppen zongora nélküli kamarazenék) és zenekari műveiben dominálnak újító törekvései. Páratlanerejű versenyművek (zongorára, hegedűre), kilenc szimfónia (közülük az 1823-ból valót, az utolsót kórussal bővítette ki), számos zenekari mű (nyitányok – Leonora, Egmont, Coriloanus -, balettek, kísérőzenék – István király -, táncok), valamint irodalmi vonzódásairól is tanúskodó vokális kompozíciók (dalok, kórusok, énekszólók, kánonok) sokasága jelzi az életmű rendkívüliségét, útmutató, örök értékeit.