Legendás hírű csodagyermekként indult, előbb olvasta a hangjegyeket, mint a betűket. Alig három évtized alatt írta több mint hatszáz remekművét, bejárva a fejlődés szinte felmérhetetlen útját a kor zenei köznyelvétől a személyes kifejezésmódig; a salzburgi érseki szolgálat biztonságát, de megalázó kiszolgáltatottságát elhagyva kilépett a szabad művész anyagi gondokkal teli, bécsi életterébe. Stílusa a gáláns rokokóból fakadt. A gyermeke lángeszét idejekorán felismerő apa, Leopold Mozart (1719-1787), a tapasztalt pedagógus és bölcs nagyvilági férfiú bemutatta alig hatéves fiát Münchenben, Linzben és Bécsben, majd Párizsba és Londonba, végül Németalföldre vezetett az útjuk. 1768-ban Bécsben operaírással próbálkozott (La flinta simplice, K. 51.), és két szimfóniát is komponált. A hetvenes években három itáliai út következett. Padre Martini tanítványául fogadta, a Bolognai Filharmonikus Akadémia tagjául választotta, és különféle operai megbízásokat kapott Itáliában. Megismerkedett az olasz operastílussal, megtanulta az énekhang kezelését, jártassá vált a vokális többszólamúságban és a hangszerelés technikájában. Salzburgba visszatérve már nyomasztotta a szűk látókörű, kisvárosi szemlélet és Hieronymus Colloredo érsek udvarának szigorú fegyelme. 1777-ben anyja kíséretében indult újabb külföldi utazásra. Párizsban a közvélemény kevéssé figyelt fel az ifjú Mozartra, mivel Gluck és Piccinni párthíveinek ellenségeskedése kötötte le a korabeli zenei életet. Anyja fájdalmas elvesztése szólal meg a tragikus hangú a-moll zongoraszonátában (K. 310.). 1781-ben a müncheni udvar számára írta Idomeneo című operáját, s viharos körülmények között elhagyva a salzburgi érseki szolgálatot, Bécsben telepedett le és megnősült. Ebből az időből való a Szöktetés a szerályból (1782) című daljátéka. Bécsben szabadon alkotó zeneszerzőként, művei tiszteletdíjából, hangversenyezésből és tanításból próbált megélni. Ez időben keletkezett zongoraversenyeinek tündöklő sorozata, melyeket maga mutatott be úgynevezett nyilvános akadémiáin. Ekkorra tehető a gáláns stílussal való leszámolása: felfedezte Bachot és Händelt. 1786-ban két operáját mutatták be (A színigazgató, Figaro házassága), 1787-ben elkészült minden idők legnagyobb remekműve, az operák operája, a Don Giovanni. Ennek ellenére biztos állása nem volt, anyagi nehézségeit családi bajok - felesége betegsége, apja halála - tovább tetézték. II. József császár szívesen fogadta Mozart műveit, utóda, II. Lipót azonban nem kedvelte a zenét, udvari pártfogást eleve nem remélhetett tőle. A varázsfuvola (1791) egy külvárosi színház számára készült, sajátos módon ötvözve az otromba komikumot és a szabad eszmevilág fennkölt mondanivalóját. Utolsó műve a Rekviem rejtelmes megrendelésének már nem tudott eleget tenni, a befejezés tanítványára, F. X. Süssmayrra maradt. Művei még: Cosi fan tutte (opera, 1790); szimfóniák (Sinfonia concertante, 1778; Haffner szimfónia, 1782; D-dúr vagy Prágai szimfónia, 1786; C-dúr vagy Jupiter szimfónia, 1788); szerenádok (Kis éji zene, 1787); divertimentók; zongoraversenyek (G-dúr, K. 453., 1784; B-dúr, K. 595, 1791.); hegedűversenyek (Concertone két hegedűre, 1773; C-dúr vagy Rondó, K. 373., 1781); vonósnégyesek (a hat Haydnnak ajánlott, 1782-1785; Adagio és Fúga, K. 546., 1788); vonóstriók, kamarazenék; vokális művek; dalok zongorakísérettel, kánonok és még sok más, mely mutatja munkásságának gyümölcsözőségét.