FUTÓMADÁR-SZABÁSÚAK (PALAEOGNATHAE) alosztálya

A szájpadlás anatómiai fölépítése hüllőszerű; nagyméretű, nehéz csontok együttese alkotja. Szegycsontjuk taraja hiányzik vagy gyengén fejlett. Szárnyaik csak kismértékben, vagy egyáltalán nem működnek mozgásszervként. Rendszerint csak a hímek, olykor mindkét ivar kotlik, fészekhagyó fiókáik pelyhesen kelnek ki a tojásból. 

TINAMUALAKÚAK (TINAMIFORMES) rendje: Tinamufélék (Tinamidae) (ismert fajok száma: 47, hazai fajok száma: 0)  családja: Tyúk nagyságú növényevő madarak. Rosszul röpülnek, szegycsontjuk taraja gyengén fejlett. Orrnyílásaikat egy lágy bőrrel fedett húsos lemez, a viaszhártya veszi körül. A talajszinten élnek, tollazatuk terepszínű. A gyöngyös tinamu (Tinamus elegans ) a pampán, más tinamu fajok Dél-Amerika esőerdeiben, magashegységeiben és füves pusztáin terjedtek el. 

STRUCCALAKÚAK (STRUTHIONIFORMES) rendje: Közepes vagy nagytermetű, röpképtelen futómadarak. Őseik tudtak röpülni, a röpképesség elveszítése és a szegycsont tarajának hiánya modern vonás. Tollazatuk laza, csapzottnak tűnő. A családok töbségében a csőr lapított, az orrnyílások oválisak. Lábujjaik száma többé-kevésbé redukálódott. Struccfélék (Struthionidae) (1, 0)  családja: A strucc (Struthio camelus  ) a ma élő legnagyobb madár. Lábain két-két ujja van, tollazata nem pásztákba rendeződve, hanem a testen egyenletes eloszlásban nő, feje és nyaka csupasz. Füves pusztákon és félsivatagokban élt Dél-Afrikától a Közel-Keleten át az Arab-félszigetig. A Szaharától északra élő alfaja (ssp. syriacus) kipusztult.  Nandufélék (Rheidae) (2, 0) családja: A struccra emlékeztető, de kisebb testű futómadarak. Három ujjuk van, farktollaik nincsenek, a fejet és nyakat tollazat borítja. Dél-Amerika pampáin él a nandu (Rhea americana  ). Kazuárfélék (Casuaridae) (4, 0)  családja: Nagytestű futómadarak, három ujjuk van, fejük többé-kevésbé csupasz. Tollaik másodcsévéje a csévéhez hasonló méretű, így a tollak gyakorlatilag kétágúak. Ausztrál faj az emu (Dromaius novae-hollandiae)  , további három emu-faj a XIX. században kihalt. A kazuár-fajok nyaka csupasz, színes bőrlebernyegekkel díszített, fejüket szaru-sisak fedi, evezőtollaik tüskeszerű képletté redukálódtak. Ausztrália és Új-Guinea esőerdeinek futómadara a sisakos kazuár (Casuarius casuarius ). Kivifélék (Apterygidae) (3, 0) családja: A barna kivi (Apterix australis) és további két faj Új-Zélandon honos. A rend többi tagjától eltérően csőrük hosszú és ívelt, az orrnyílások a csőr végén helyezkednek el. Erdei aljnövényzetben élnek, talajlakó gerinctelenekkel táplálkoznak. Más kontinenseken emlősök népesítik be a hasonló élőhelyeket, de Új-Zélandon őshonos emlősfajok — denevérek kivételével — nem élnek. Vitatott, hogy e családba tartozott-e az a kb. 20 moa-faj, köztük a struccnál is nagyobb óriás moa (Dinornis maximus), melyeket a maori lakosság írtott ki a XVII-XVIII. században. 

ÚJMADÁR-SZABÁSÚAK (NEOGNATHAE) alosztálya

Szájpadjuk csontos elemei kicsi és könnyű csontokká egyszerűsödtek. Tarajos szegycsontú madarak, túlnyomó többségük a szárnyait mozgásszervként használja. Legtöbb fajuk röpképes, röpképtelen fajaik többségében a szárny az úszást szolgáló evező-szervvé módosult. Egyes csoportjaik szárnyukkal evezni és röpülni egyaránt tudnak, ilyenek pl. az alkák és búvárok. Néhány fajnál a szárnyak kapaszkodó szervként is működnek, különösen fiókakorban, itt a szárnyak ujjain funkcionális karmok lehetnek, mint pl. a hoacin esetében. Emlősöktől elzárt, szárazföldtől távoli szigeteken kialakult néhány olyan fajuk, mint pl. a dodo, melyeknél a szárny másodlagosan elveszítette a mozgásszerv funkciót. Világszerte elterjedtek. A tyúk-, hokkó- és lúdalakúak rendje egy olyan monofiletikus csoportot alkot (“Galloanserae”), melynek helyzete ma még bizonytalan, sok szerző a futómadarakkal hozza őket kapcsolatba. 

TYÚKALAKÚAK (GALLIFORMES) rendje: Közepes- vagy nagytermetű, talajszinten élő madarak. Erőteljes lábaikon a hátsó lábujj rendszerint az elülső lábujjaknál magasabb szintben ered. Csőrük rendszerint rövid, kúp alakú. Erőteljes, izmos zúzógyomruk van. Fedőtollaikon a másodcséve jól látható. Fiókáik pelyhesen kelnek a tojásból, fészekhagyók. Fácánfélék (Phasianidae) (177, 6) családja: A fajdok, pulykák, fácánok, fogolyok és rokonaik az északi félgömb közepes- vagy nagytestű madarai. A hím másodlagos nemi jellegek gyakran igen föltűnőek, mint pl. a díszes tollazat, sarkantyúk és a csupasz, vérbő lebernyegek a fejen és nyakon. Ázsiában őshonos a fácán (Phasianus colchicus  ), melyet vadászat céljára telepítettek Európába és más kontinensekre. Közép- és Észak-Amerikában őshonos a pulyka (Meleagris gallopavo  ), melynek háziasított alakját már Kolombusz előtt ismerték Európában. A páva (Pavo cristatus  ) és a bankivatyúk (Gallus gallus) Ázsia trópusi esőerdeiben honos, az utóbbi háziasított alakja a házityúk. A fogoly (Perdix perdix  ) és a fürj (Coturnix coturnix  ) hazánkban is őshonos fajok. Az utóbbi alfaját, a japán fürjet (C. coturnix japonica) baromfiként tenyésztik. Gyöngytyúkfélék (Numididae) (6, 0) családja: Szürke tollazatú, fehérrel mintázott madarak, fejük csupasz és gyakran színes bőrfüggelékekkel díszített. Néhány fajuk sarkantyút visel. Általában füves puszták lakói Afrikában, Madagaszkáron és Arábiában. A gyöngytyúk (Numidia meleagris) háziasított változata közismert. 

HOKKÓALAKÚAK (CRACIFORMES) rendje: Sok vonásukban az előző rend fajaira emlékeztető madarak, melyek a Föld déli féltekén terjedtek el. A tyúkakalakúak túlnyomó töbségétől eltérő tulajdonságuk, hogy a hátsó lábujj a többivel azonos szintben ered. Hokkófélék (Cracidae) (50, 0) családja: Fácán nagyságú, lombkoronában élő madarak, melyek rovarokkal és gyümölcsökkel táplálkoznak. Farkuk hosszú, szárnyuk lekerekített, lábuk erős, karmaik nagyok. Közép- és Dél-Amerikában élnek, legismertebb fajuk a mitu (Mitu mitu). Talegallatyúk-félék (Megapodidae) (19, 0) családja: Nagyságuk a csirke és pulyka mérete között változó, csőrük rövid és erős, lábuk nagy, erőteljes kaparóláb, hosszú karmokkal. A talegallatyúk (Alectura lathami) és rokonai Ausztráliában és Óceániában élnek. Eltemetett tojásaikat a korhadó szerves anyagok hője kelti ki. Az inkubációs idő hosszú, ezalatt a hím szabályozza a fészek hőmérsékletét. A fiókák kikelésük után azonnal önállóak és egynapos korukban már röpülni tudnak.

LÚDALAKÚAK (ANSERIFORMES) rendje: Két jól elkülönült család tartozik e rendbe, melyeknek látszólag kevés közös tulajdonságuk mutatható ki. Tollaikon a másodcséve hiányzik, vagy erősen redukált, koponyájuk, szegycsontjuk és légcsövük közös anatómiai sajátságokat mutat. Fiókáik pihésen kelnek a tojásból, fészekhagyók. Récefélék (Anatidae) (148, 37) családja: Lapított csőrüket lágy bőr borítja, hegyén kemény szarulemezt visel. A csőrkávák pereme lemezes szerkezetű. Lábuk rövid, első három ujjukat úszóhártya köti össze. A hátsó lábujj rövid, oldalról lapított és viszonylag magasra tolódott. A család fajainak többsége jól úszik és édesvízhez vagy tengerparthoz kötötten él. Vízből szerzik táplálékuk jelentős részét, és vízparton, vagy vízen úszó fészekben költenek. Fészküket pihetollakkal bélelik, tojásaik egyszínűek. Evezőtollaikat egyszerre vedlik ki, ilyenkor néhány hétig röpképtelenek.  A réceformák (Anatinae) mérete a galamb nagyságútól a tyúk nagyságig változó. Az úszórécék nem képesek a víz alá bukni, sok fajuk növényevő vagy iszaplakó állatokkal táplálkozik. A bukórécék a víz alatt úszva kutatnak puhatestűek vagy halak után. Jelentős hazai fajok a tőkésréce (Anas platyrhynchos  ) és domesztikált alakja a házikacsa, bőjti réce (A. querquedula  ), csörgőréce (A. crecca  ) és a barátréce (Aythya ferina  ).  A lúdformák (Anserinae) nagytestű, megnyúlt nyakú madarak, melyek többnyire szárazföldi növényekkel táplálkoznak. Jelentős hazai fajok a nyári lúd (Anser anser  ) és domesztikált alakja a házilúd, a távolkeleten háziasított bütykös lúd (=hattyúlúd) (A. cygnoides), valamint a vetési lúd (A. fabalis ). A hattyúformák (Cygninae) nagytestű, megnyúlt nyakú madarak, melyek többnyire a hínárnövényekkel táplálkoznak. Többségük fehér színű, mint pl. az Európában urbanizálódott faj, a bütykös hattyú (Cygnus olor ).  Tüskésszárnyú madárfélék (Anhimidae) (3, 0) családja: Dél-Amerika füves, mocsaras síkságainak növényevő madarai, méretük és alakjuk a pulykára emlékeztet. Lábaikon nincs jelentős úszóhártya, csőrük nem lapított. Bordáikon nincs horognyúlvány. Légzsák-rendszerük kiterjed a szárny és a lábujjak csontjaira is, valamint bőr alatti légzsákjaik is vannak. Szárnyaikon két-két sarkantyút viselnek. Gyakran vitorlázva köröznek élőhelyük felett, vagy a fák csúcsán üldögélnek. Az Amazonasz-medencében költ az animua (Anhima cornuta ). 

HARKÁLYALAKÚAK (PICIFORMES) rendje: Két lábujjuk előre, kettő hátra irányul. Mint a papagájok, kakukkok, baglyok, halászsas, turákók, egérmadarak és némely sarlósfecske esetében is, itt is a külső lábujj irányul hátra, a hátsó lábujj mellé. Lábujjaikban az ínak anatómiai elrendezése közös sajátságokat mutat. Valamennyi fajuk zárt üregben költ, fiókáik csupaszon és vakon kelnek a tojásból, fészeklakók. Harkályfélék (Picidae) (215, 9) családja: Erőteljes lábuk és a test súlyát alátámaztó faroktollaik lehetővé teszik a függőleges fatörzseken való mozgást. A vésőszerű csőr, erőteljes nyakizomzat és hosszan kiölthető nyelv a fatörzsben rejlő táplálék elérését segíti. Rendszerint fatörzsbe vájt odvakban költenek. Sok fajuk hímje hangjeleket ad az odvas fatörzsön — vagy valamilyen más, jól kongó aljzaton — való dobolással. Bár fajaik többsége a trópusi erdők lakója, nem fordulnak elő Ausztráliában és Madagaszkáron. Jellemző hazai képviselőik a nagy tarkaharkály (Dendrocopos major  ) és más tarkaharkály- (fakopáncs-) (Dendrocopos) fajok, zöld küllő (Picus virirdis  ), fekete harkály (Dryocopus martius) és a nyaktekercs (Jynx torquilla  ). Mézmutatófélék (Indicatoridae) (17, 0) családja: Közepes vagy kistermetű, zömök csőrű madarak, melyek Afrikában és a trópusi Ázsiában terjedtek el. Költésparaziták, tojásaikat más fajok fészkébe csempészik. A feketetorkú mézkalauz (Indicator indicator) sajátos szokása, hogy a méhészborzot vagy az embert élénk hangjelekkel hívogatva méhek lakta üregekhez vezeti, ahol aztán a szétdúlt lépek viaszával táplálkozik. A család legtöbb fajára azonban nem jellemző ez a magatartásforma. Tukánfélék (Ramphastidae) (55, 0) családja: A tukánformák (Ramphastinae) a trópusi Amerika nagytestű, többnyire fekete-fehér madarai. Csőrük hatalmas, ívelt, gyakran színpompás, vetélőujjuk van. Gyümölcsökkel táplálkoznak és faodvakban költenek. Ismertebb faj az óriás tukán (Ramphastus toco ). A tukánformák kistestű rokonai az újvilági és óvilági trópusokon egyaránt elterjedt bajszikák, mint pl. az andesi bajszika (Eubucco bourcierii).

ORRSZARVÚMADÁR-ALAKÚAK (BUCEROTIFORMES) rendje: Nagy termetű, túlnyomórészt fekete-fehér madarak. Első három lábujjuk részben összenőtt — mint a szalakótaalakúak esetében is. Csőrük nagy és ívelt, fölötte szarvszerű kinövés látható. Faodvakban költenek, fiókáik fészeklakók. Orrszarvú-madár-félék (Bucerotidae) (54, 0) családja: Afrika, trópusi Ázsia és Új-Guinea tukánokra emlékeztető, de azokkal nem rokon madarai. Gyümölcsöket, rovarokat és hüllőket esznek. Faodvakban költenek, a költés idejére sárral befalazott tojót a hím egy kis nyíláson át eteti. Ismertebb faj az orrszarvú madár (Buceros rhinoceros). Szarvasvarjú-félék (Bucorvidae) (2, 0) családja: Afrikában élő, nagytestű, fekete madarak, fejüket és nyakukat csupasz bőrlebernyegek díszitik. A talajon sétálva vadásznak ízeltlábúakra és hüllőkre. Faodvakban költenek, de az odú száját nem falazzák be, mint egyes orrszarvúmadarak. Ismertebb faj az abesszin szarvasvarjú (Bucorvus abyssinicus).

BANKAALAKÚAK (UPUPIFORMES) rendje: Bankafélék (Upupidae) (2, 1) családja: Eurázsia és Afrika trópusi és mérsékelt égövi területein él a búbos banka (Upupa epops  ). Hosszú, ívelt csőrével a talaj repedéseiből gyűjti táplálékát, rovarokra, férgekre és gyíkokra vadászik. Faodvakban költenek, fiókáik csupaszon bújnak ki a tojásból, fészeklakók.

TROGONALAKÚAK (TROGONIFORMES) rendje:  Trogonfélék (Trogonidae) (39, 0) családja: Afrika, Ázsia és Amerika trópusi esőerdeinek színpompás madarai. Farkuk hosszú, szárnyuk rövid és lekerekített, csűdjük rövid, csőrük rövid és széles. Sajátságuk, hogy a belső lábujj hátra, a hátsú lábujj mellé irányul. Rovarokkal és gyümölcsökkel táplálkoznak, faodvakban költenek. A trogonfiókák csupaszon és vakon bújnak ki a tojásból, fészeklakók. Egykor az aztékok szent madara volt a kvézál (Pharomachrus mocinno ).

SZALAKÓTAALAKÚAK (CORACIIFORMES) rendje: Kicsiny vagy közepes nagyságú, színpompás madarak, melyek rovarokkal vagy kisebb gerincesekkel táplálkoznak. Az előre néző három lábujj tövénél részben összenőtt. Földbevájt üregekben vagy faodvakban költenek. Fiókáik csupaszon bújnak ki a tojásból, fészeklakók. Szalakótafélék (Coraciidae) (12, 1) családja: Óvilági csoport, melynek fajai csóka nagyságú, rendszerint türkizkék és gesztenyebarna madarak. Fejük aránylag nagy, csőrük erőteljes. A szalakótafélék rendszerint kiugró leshelyről figyelik, majd a földre ereszkedve kapják fel zsákmányállataikat, nagytestű ízeltlábúakat, vagy kisebb gerinceseket. Faodvakban vagy földi üregekben költenek. Hazai faj a szalakóta (Coracias garrulus  ). Motmotfélék (Momotidae) (9, 0) családja: Életmódjuk és testfelépítésük két óvilági családra, a szalakótafélékre és a gyurgyalagfélékre emlékeztet, de a motmotfélék Amerikában élnek. Ismertebb faj a diadém motmot (Momotus motmota). Jégmadárfélék (Alcedinidae) (94, 1) családja: Csőrük aránytalanul nagy, egyenes vagy kissé fölfelé ívelt, farkuk rövid. Kiugró leshelyen ülnek, majd zuhanórepülésben csapnak le a fűbe vagy a vízbe, gerinces vagy gerinctelen zsákmányállatokra támadva. Földi üregekben költenek. Fajaik többsége Délkelet-Ázsiában és Ausztráliában költ. Hazai faj a jégmadár (Alcedo atthis  ). Gyurgyalagfélék (Meropidae) (26, 1) családja: Csőrük ívelt, szárnyuk hegyes, a farok ék alakban végződik, gyakran megnyúlt dísztollakkal. Röptükben vadásznak röpülő ruvarokra. Földi üregekben költenek, rendszerint telepesen. Csak az Óvilágban, és főleg a trópusokon fordulnak elő. Hazai faj a gyurgyalag (Merops apiaster  ).

EGÉRMADÁR-ALAKÚAK (COLIIFORMES) rendje: Egérmadárfélék (Coliidae) (6, 0) családja: Az egérmadár (Colius) fajok barnás színű, veréb nagyságú, hosszúfarkú afrikai madarak. Lábuk rövid, négy lábujjuk előre irányul, de a két szélső ujj hátra is fordítható. Tollaik nem pásztákba rendeződve, hanem testükön egyenletesen eloszolva nőnek. Mozgásuk élénk, csoportosan kutatnak növényi táplálék, mint pl. bogyók és rügyek után. A szülők begyükből fölöklendezett táplálékkal etetik fészeklakó fiókáikat.

KAKUKKALAKÚAK (CUCULIFORMES) rendje: Változatos testfelépítést és életmódot mutató fajok. Rendszerint közepes méretű, hosszúfarkú madarak, két lábujjuk előre, kettő hátra irányul (az utolsó család kivételével). Fiókáik fészeklakók. Egyes csoportjaik — mint pl. az óvilági kakukkfélék — költésparaziták, mások maguk nevelik fészeklakó fiókáikat. Óvilági kakukkfélék (Cuculidae) (79, 1) családja: Közepes méretű, változatos életmódú és testalkatú madarak, melyek az Óvilágban terjedtek el. Farkuk rendszerint hosszú, lábuk rövid, csőrük ívelt. A külső ujjuk vetélőujj, előre és hátra egyaránt fordítható. Hazai faj a kakukk (Cuculus canorus  ). Sarkantyús kakukkfélék (Centropodidae) (30, 0)  családja: Testalkatuk az előző családra emlékeztet, de nem költésparazita fajok. Hátsó karmuk hosszú és éles. Afrikában, Madagaszkáron, trópusi Ázsiában és Ausztráliában terjedtek el. Ismertebbek a sarkantyúskakukk (Centropus) fajok. Amerikai-kakukk-félék (Coccyzidae) (18, 0) családja: Az előző családokra emlékeztető, nem költésparazita fajok, melyek Amerikában terjedtek el. Ismertebbek az esőkakukk (Coccyzus) fajok.  Földikakukk-félék (Neomorphidae) (11, 0) családja: Aránylag hosszú lábú, jól futó, talajon vadászó fajok. Amerikai csoport, melynek néhány faja költésparazita. Ismertebb a futó kakukk (Geococcyx californianus). Hoacinfélék (Opisthocomidae) (1, 0) családja: A hoacin (Opisthocomus hoatzin) Dél-Amerika esőerdeinek nagytestű madara, melyet a másodlagos hasonlóság miatt sokáig a tyúkalakúakhoz soroltak. Majomszerűen mászkál a lombkoronában, falevelet és gyümölcsöt fogyaszt. A felső csőrkáva mozgathatóan ízesül a koponyához, hasonlóan a papagájalakúak csőréhez. Táplálékát sajátos módon a begyben emészti, és fészeklakó fiókáit is begyének tartalmával táplálja. A fiókák szárnyuk második és harmadik ujján jól fejlett karmokat hordanak, ezek később visszafejlődnek. Részben szárnyaikkal kapaszkodva másznak a lombkoronában, talajra nem ereszkednek le, de szükség esetén jól úsznak és buknak a víz alá.

PAPAGÁJALAKÚAK (PSITTACIFORMES) rendje:  Papagájfélék (Psittacidae) (358, 0) családja: Trópusi és szubtrópusi területek színpompás tollazatú növényevő madarai. Nagyméretű agyuk van, de fejlett kognitív képességeikért — szemben más madarakkal — nem elsősorban az előagy felelős. Nagyságuk, alakjuk igen változatos. Felső csőrkávájuk rövid, tőből lefelé ível és mozgathatóan ízesül a koponyához, az orrnyílások környékét bőrszerű viaszhártya borítja. Két lábujjuk előre, kettő hátra irányul. Mászás közben csőrükkel is kapaszkodnak, táplálékukat gyakran lábukkal emelik csőrükhöz. Zárt üregben, faodvakban költenek. Fiókáik csupaszon vagy pelyhesen bújnak ki a tojásból, fészeklakók. Európában és Észak-Amerikában nem fordulnak elő, de sok fajuk közkedvelt díszmadár. Ismertebb díszmadarak a hullámos papagáj (Melopsittacus undulatus), törpepapagáj (Agapornis) fajok (pl. Fischer törpepapagály ), arapapagáj (Ara) fajok (pl. jácint ara ), sárgabóbitás kakadu (Cacatua galerita), nimfapapagáj (Nymphicus hollandicus ) és a jákópapagáj (Psittacus erythacus).

SARLÓSFECSKE-ALAKÚAK (APODIFORMES) rendje: Röpülő rovarokkal táplálkozó, kistermetű madarak. Lábaik igen kicsik, szárnyuk elsőrendű evezői hosszúak és erősen íveltek, a másodrendű evezők rövidek. A csőr kicsiny, de a szájnyílás igen nagyra tárul. Fiókáik vakon kelnek a tojásból, fészeklakók. Sarlósfecskefélék (Apodidae) (99, 1) családja: A szárazföldek nagyrészén elterjedtek. Szárnyuk első ujján parányi karom látható. Fiókáik képesek a rossz időjárási körülményeket egy viszonylag inaktív, lecsökkent testhőmérsékletű állapotban átvészelni. Sok fajuk olyan szélsőséges mértékben alkalmazkodott a röpülő életmódhoz, hogy a költésen kívül minden élettevékenységet röptében végez. Több fajuk is urbanizálódott, mint pl. hazai fajuk, a sarlósfecske (Apus apus  ). Erdei sarlósfecskefélék (Hemiprocnidae) (4, 0) családja: Az előző családra emlékeztető, de fejükön dísztollakat viselő fajok, melyek Délkelet-Ázsia esőerdeiben költenek. Elsősorban hajnalban és szürkületkor táplálkoznak. Parányi fészküket nyállal faágra tapasztják, egyetlen tojást tojnak, melyet szintén nyállal ragasztanak a fészekbe. Az erdeisarlósfecske (Hemiprocne) fajok egyetlen nembe tartoznak.

KOLIBRIALAKÚAK (TROCHILIFORMES) rendje: Kolibrifélék (Trochilidae) (319, 0) családja: A kolibri (Trochilus és sok más nem) fajok többsége Dél-Amerikában él, de néhány vonuló fajuk észak felé terjeszkedve Kanadáig is fölhatol. Kis termetű, színpompás madarak, arra alkalmazkodtak, hogy röptükben táplálkozzanak a virágok kelyhében található nektárral és rovarokkal. Lábuk igen kicsi, járni gyakorlatilag nem tudnak. A szárnyakat mozgató mellizomzat a test tömegének közel harmadát teszi ki. Csőrük változatos méretű és alakú, mert gyakran fajonként különböző szerkezetű virágokhoz alkalmazkodott. Nyelvük aránylag hosszan kiölthető, végén csöves szerkezetű. A tojók egyedül költenek, fiókáik vakon kelnek a tojásból és fészeklakók.

GALAMBALAKÚAK (COLUMBIFORMES) rendje: Változatos méretű, kerekded testű növényevő madarak. Fejük aránylag kicsiny, csőrük rövid és keskeny, viszonylag lágy bőr borítja. Az orrnyílásokat húsos viaszhártya veszi körül. Mindig két tojást tojnak, fiókaik majdnem csupaszon kelnek, fészeklakók, a szülők kezdetben a begyük váladékával, majd a begybe gyűjtött növényi táplálékkal etetik őket. Galambfélék (Columbidae) (310, 5) családja: Fajainak többsége trópusi erdők lakója, főként magokkal és gyümölcsökkel táplálkoznak. Sajátos módon, szürcsölve isznak vizet, a víz nyelése közben fejüket nem hajtják hátra mint azt más madarak teszik. Jelentős hazai fajok az örvös galamb (Columba palumbus ) és a balkáni gerle (Streptopelia decaocto  ). A szirti galambot (Columba livia  ) az ókorban háziasították, a házigalamb elvadult változata ma már kozmopolita, urbanizált madár. Dodofélék (Raphidae) (3, 0) családja: A mauriciuszi dodo (Raphus cucullatus ) és két további nagytestű, röpképtelen “remetegalamb” az Indiai-óceán emlősöktől elzárt kis szigetein éltek. A taxon rangja és helyzete bizonytalan, mivel a XVII-XVIII. században kihaltak és maradványaik alig maradtak fönt. Elképzelhető, hogy egyikük, a "Reunion remetegalamb" valójában talán egy röpképtelen íbiszfaj volt.

DARUALAKÚAK (GRUIFORMES) rendje: Változatos alakú és életmódú madarak. Nincs begyük, csonttani felépítésük néhány további közös sajátságot mutat. Vízi fajaik lábujjai közt nincs úszóhártya, vagy hosszú, egyenes lábujjakkal a mocsári növényzeten járnak, vagy lapított, karéjosan lebenyes ujjak biztosítják az úszáshoz szükséges evezőfelületet. Legtöbb fajuk sűrű mocsári növenyzetben rejtőzködve él, de a nagytestű darvak és túzokok a nyíltabb, olykor a kopár élőhelyek lakói. Fiókáik pelyhesen kelnek a tojásból, fészekhagyók. Túzokfélék (Otididae) (25, 2) családja: Az óvilági füves pusztaságok és félsivatagok nagy termetű madarai. Erőteljes, robusztus fölépítésűnek tűnnek, lábuk, nyakuk megnyúlt, csőrük aránylag rövid. Lábukon csak három ujj van. Növényi és állati táplálékot egyaránt fogyasztanak. Magyarországról kihalt a reznektúzok (Otis tetrax), így jelenleg az egyetlen hazai faj a túzok (Otis tarda). Darufélék (Gruidae) (15, 2) családja: A darvak mocsarak és füves pusztaságok nagytermetű, hosszú nyakú, hosszú lábú madarai. Megnyúlt légcsövük a mellüregben feltekeredik és a szegycsonton is áthatol, ennek küszönhető sajátos hangadás, a krúgatás. A költési időn kívül csoportosan élnek. Növényi táplálékot, gerinces és gerinctelen zsákmányállatokat egyaránt fogyasztanak. A daru (Grus grus) hazánkban fészkelő állománya kihalt, átvonuló madárként ma is jelentős. Kígyászdarufélék (Cariamidae) (2, 0) családja: Testalkatuk túzokra emlékeztet, de farkuk hosszú, csőrük erősen horgas. A hátsó lábujj csökevényes, de a belső lábujj hátra is fordítható. Bogyókkal, rovarokkal és kisebb gerincesekkel táplálkoznak. Dél-Amerika füves pusztáin és nyílt, száraz erdeiben a talajon élnek, de fákon költenek. Ismertebb faj a kígyászdaru (Cariama cristata). Kövületekből ismert néhány kihalt fajuk (Brontornis spp.), melyek közel 3 méter magas, robusztus termetű nagyragadozók voltak. Guvatfélék (Rallidae) (142, 8) családja: Kicsiny vagy közepes termetű, zömök testű, többnyire barna vagy fekete madarak. Öt kontinensen fordulnak elő, mocsarak és nedves rétek sűrű növényzetében élnek. Ujjaik vagy hosszúak, hogy az ingatag mocsári és hínárnövényzeten való járást biztosítsák, vagy az ujjak ízei karéjosan lapítottak, hogy az úszáshoz evező-felületet nyújtsanak. Növényi és állati táplálékot egyaránt fogyasztank. Ismertebb hazai fajok a guvat (Rallus aquaticus  ), szárcsa (Fulica atra  ), vízityúk (Gallinula chloropus  ), vízicsibe (Porzana) fajok (Porzana parva ), és a haris (Crex crex).

LILEALAKÚAK (CHARADRIIFORMES) rendje: Vízi és vízparti madarak, vagy vízparti madarakra emlékeztető, de száraz, nyílt terepen, félsivatagokban élő fajok. Koponyájuk, gerincoszlopuk és gégefőjük anatómiai fölépítése számos közös vonást mutat, de megjelenésük és életmódjuk igen változatos. Fiókáik pelyhesen, nyitott szemmel bújnak ki a tojásból, fészekhagyók. A sirályfélék legtöbb faja telepesen költ, fiókáik több-kevesebb ideig a fészekben maradnak. Pusztaityúkfélék (Pteroclidae) (16, 2) családja: Afrika, Ázsia és Dél-Európa forró, félsivatag jellegű területeit lakják. Testalkatuk galambokra emlékeztet, de nincs viaszhártyájuk. Tollazatuk terepszínű, szárnyuk hosszú és hegyes, farkuk ék alakú. Lábuk rövid, mellső oldala tollakkal borított. Naponta nagy távolságot röpülnek ivóhelyeikre, itt a hímek a begy és a has speciális tollazatát fölborzolva átvizezik, hogy a fiókáknak ivóvizet szállítsanak. Olykor hazánkban is föltűnik a talpastyúk (Syrrhaptes paradoxus). Szalonkafélék (Scolopacidae) (88, 31) családja: Változatos testnagyságú vízparti és mocsári madarak. Csőrük és lábuk megnyúlt, gerinctelen zsákmányállataikat többnyire a vízből vagy az iszapból szerzik.  A szalonkaformák (Scolopacinae) közepes- vagy kistermetű, barna és fekete mintázatú, tömzsi testalkatú mocsári madarak. Csőrük igen lágy, a külső felülete is gazdagon tartalmaz ízérzékelő sejteket. Ismertebb hazai fajok az erdei szalonka (Scolopax rusticola  ) és a közép sárszalonka (Gallinago gallinago  ). 

A cankóformák (Tringinae) változatos testnagyságú és csőrformájú madarak, amelyek a vízpart különböző zónáiban található táplálékforrások kihasználására specializálódtak. A pólingok nagy teste, hosszú lába és hosszú, ívelt csőre a mélyebb vízből való táplálkozást is lehetővé teszi. A cankók zöme rigó vagy galamb nagyságú, sekélyebb vízben keresik táplálékuk. A partfutók veréb vagy rigó nagyságú madarak, vízparti tócsákban táplálkoznak. Leggyakoribb hazai fajok a nagy póling (Numenius arquata), piroslábú cankó (Tringa totanus  ) és a havasi partfutó (Calidris alpina  ). Levéljárófélék (Jacanidae) (8, 0) családja: Galamb nagyságú, megnyúlt ujjú vízimadarak. A trópusi édesvízek úszónövényzettel borított felületén élnek. Bár tudnak úszni és bukni, elsősorban az úszó hínárnövényzeten sétálva szerzik táplálékukat, rovarokat és csigákat. A tojásokon csak a hím kotlik, és a fiókákat is egyedül neveli. A trópusi Ázsiában elterjedt faj a vízifácán (Hydrophasianus chirurgus), más, közelrokon fajok Afrikában és Amerikában terjedtek el. Lilefélék (Charadriidae) (89, 10) családja: A gulipánformák (Recurvirostrinae) mintegy varjú nagyságú, fekete-fehér madarak. Csőrük és lábuk különös méretű és alakú, amely a vízi gerinctelenek egyes csoportjainak táplálékforrásként való kihasználását teszi lehetővé. Hazai fajok a csigaforgató (Haematopus ostralegus  ), gulipán (Recurvirostra avosetta  ) és a gólyatöcs (Himantopus himantopus  ). A lileformák (Charadriinae) rigó vagy galamb nagyságú, rövid nyakú, rövid csőrű, gömbölyded madarak. Lábuk aránylag hosszú, a negyedik lábujj igen kicsiny vagy hiányzik. Nyílt terepen, tengerparton, félsivatagban, tundrán vagy réteken élő rovarevők. Ismertebb hazai fajok a bíbic (Vanellus vanellus  ) és a széki lile (Charadrius alexandrinus  ). Ugartyúkfélék (Burhinidae) (9, 1) családja: Kopár, nyílt terültek barnás terepszínű, közepes méretű madarai. Testük alakja a túzokra emlékeztet, fejük nagy, kissé lapos, csőrük rövid, nagy, sárga szemeik vannak. Hazánkban is költ az ugartyúk (Burhinus oedicnemus). Székicsérfélék (Glareolidae) (18, 2) családja: Általában rövid, kissé ívelt csőrű rovarevők, fajaik többsége Afrikában és trópusi Ázsiában él. Egyes fajok a talajon futva szerzik táplálékukat, mások, mint pl. hazai fajuk, a székicsér (Glareola pratincola) a levegőben vadásznak röpülő rovarokra. Sirályfélék (Laridae) (129, 27) családja: Általában hosszú szárnyú, rövid, úszóhártyás lábú madarak. Többségük vízi állatokkal táplálkozik és telepesen költ.  A halfarkasformák (Stercorariinae) alcsaládjának fajai barna színűek, középső farktollaik meghosszabbodtak, csőrük erőteljes kampóban végződik. A tundrán, vagy tengerparti kopár élőhelyeken költenek, rendszerint a nyílt tengeren telelnek. Részben rágcsálókra, halakra, madárfiókákra vadásznak, részben más madarakat röptében megtámadva, azok menekülés közben kiöklendezett zsákmányával táplálkoznak. Gyakoribb faj az ékfarkú halfarkas (Strecorarius parasiticus).  Az ollóscsőrűformák (Rynchopinae) amerikai képviselője a karibi ollóscsőrű (Rynchops niger), további két faj Afrika és Ázsia trópusi édesvízei mentén terjedt el. Sajátos halászó röptük során hosszú alsó csőrkávájukkal “szántják" a víz tükrét.  A sirályformák (Larinae) elsősorban az Egyenlítőtől északra fordulnak elő, ahol a tengereken és vízpartokon gyakori dög-, hal- és rovarevő madarak. Jelentős hazai fajok a dankasirály (Larus ridibundus  ) és az ezüstsirály (L. argentatus  ).  A csérformák (Sterninae) sok tekintetben hasonlóak a sirályokhoz, de kisebb testű, karcsú madarak, röptük könnyed, farkuk villás. Rovarokkal és halivadékkal táplálkoznak. Jelentős hazai fajok a küszvágú csér (Sterna hirundo  ) és a kormos szerkő (Chlidonias nigra  ). Az alkaformák (Alcinae) az északi félteke tengeri madarai. Fölegyenesedett testtartásuk jól megkülönbözteti őket a család többi képviselőjétől. Életmódjuk a pingvinekre emlékeztet, víz alatt úszva ők is a szárnyaikkal eveznek, de kisebb testűek és röpképesek. A költési időszak kivételével a nyílt tengeren élnek, a víz alatt úszva vadásznak halakra és rákokra. Észak-Európában költ az lunda (Fratercula arctica  ).

SÓLYOMALAKÚAK (FALCONIFORMES) rendje : Túlnyomó többségük nappali ragadozó madár vagy dögevő, néhány kistestű faj rovarevő. Ívelt karmaik a zsákmány megragadásást és megölését, ívelt csőrük a zsákmány darabolását teszi lehetővé. Viaszhártyájuk van. A tojók rendszerint nagyobbak a hímeknél, ez különösen a kistestű, és a madarakkal táplálkozó fajoknál kifejezett. A fiókák pihével borítottan, nyitott szemmel kelnek a tojásból, fészeklakók. Vágómadár-félék (Accipitridae) (240, 26) családja: Közepes- vagy nagytermetű, rendszerint barna színezetű madarak. Jelentős hazai fajok a barna rétihéja (Circus aeruginosus), egerészölyv (Buteo buteo  ), héja (Accipiter gentilis  ), rétisas (Haliaetus albicilla) és a parlagi sas (Aquila heliaca). Az óvilági keselyűk Afrika, Ázsia és Európa mérsékelt és forró égövi területeinek nagytestű dögevő madarai. Hazánkból kihalt fajok a barátkeselyű (Aegypius monachus) és a fakókeselyű (Gyps fulvus  ). Sólyomfélék (Falconidae) (63, 8)családja: Kis vagy közepes nagyságú ragadozó madarak. A fölső csőrkáva két peremén egy-egy kisebb fogszerű kiemelkedés, ún. csőrfog van. A sólyom (Falco) fajok többsége a nyílt területek jellemző ragadozó madara. Hasonlítanak a vágómadarakra, de szárnyuk keskeny és hegyes, a magasból támadnak rovarokra, madarakra és rágcsálókra. Fontosabb hazai fajok a vörös vércse (Falco tinnunculus  ), kék vércse (F. vespertinus), kabasólyom (F. subbuteo), kerecsen (F. cherrug) és a vándorsólyom (F. peregrinus  ). A keselyűsólymok, mint pl. a pirostorkú karakara (Daptirus americanus) Dél-Amerika tyúk-nagyságú ragadozó madarai. Hosszú, erőteljes lábuk és vaskos csőrük szembetűnő. Gyalogolva kutatnak táplálék után, rovart, gyíkot és dögöt fogyasztanak. Kígyászkeselyű-félék (Sagittariidae) (1, 0) A kígyászkeselyű (Sagittarius serpentarius  ) az afrikai szavanna nagytestű, hosszú lábú, hosszú farkú, megnyúlt nyakú ragadozó madara. Ritkán röpül, zsákmányát sétálva szerzi, futva menekül, de fészkét fákra rakja. Sok hüllőt fogyaszt.

GÓLYAALAKÚAK (CICONIIFORMES) rendje : Rendkívül változatos megjelenésű és életmódú csoportokat magába foglaló taxon. Legtöbb fajuk vízben vagy víz közelében él, néhány faj másodlagosan a szárazföldi dögevő életmódra tért át. Sok fajuk telepesen költ. Fiókáik csupaszon vagy pelyhesen búlynak ki a tojásból és gyakran fészeklakók. A búvármadarak, mint például a vöcskök, búvárok és pingvinek fiókái ugyan kelés után elhagyják a fészket, de még hosszú ideig képtelenek önállóan táplálékot szerezni. Vöcsökfélék (Podicipedidae) (21, 5) családja: A vöcskök öt kontinens édesvízein elterjedt, jellegzetes bukómadarak. Lábaik a test végére tolódtak, ujjaik karéjosan lapítottak, faroktollaik csökevényesek. Vízinövényzethez rögzített úszó fészekben költenek, víz alatt vadásznak halakra és gerinctelenekre. Elhullott tollat is fogyasztanak, fiókáikat is részben tollal táplálják. Hazánkban gyakori a búbos vöcsök (Podiceps cristatus  ). Trópusimadár-félék (Phaethontidae) (3, 0) családja: A fehérfarkú trópusi-madár (Phaethon lepturus) a nyílt tengerek és óceánok lakója. Zsákmányát zuhanórepülésből víz alá bukva szerzi meg. Alakja a csérekre emlékeztet, de farka nem villás, hanem ék alakú, középső farktollai különösen hosszúak. Mind a négy lábujjat úszóhártya köti össze — azaz a hátsó és a belső lábujj közt is úszóhártya feszül. Szulafélék (Sulidae) (9, 0) családja: Nagy, karcsú testű, fekete-fehér vagy barna színű tengeri madarak. Szárnyuk és farkuk hosszú és hegyes. Az előző család tagjaihoz hasonlóan a szulák lábán is mind a négy ujjat úszóhártya köti össze. Zuhanórepülésből vagy felszíni úszásból buknak alá halat fogni. Más madarakkal ellentétben a szuláknak kotláskor nincs kotlófoltjuk, azaz hasukon nem alkul ki csupasz, vérbő bőrfelülelet. Egyes fajaik kotlás közben a lábujjaik közt feszülő úszóhártyával borítják be tojásukat. Európa tengerpartjain is költ a szula (Sula bassana  ). Kígyónyakú madárfélék (Anhingidae) (4, 0) családja: Nagytestű, trópusi édesvízi halászmadarak. Sok tekintetben a kárókatonákra emlékeztetnek, de nyakuk hosszú, csőrük szigonyszerűen egyenes, a csőrkávák éle fogazott. Az előző családokhoz hasonlóan itt is mind a négy ujjat úszóhártya köti össze. Amerikában terjedt el a kígyónyakú madár (Anhinga anhinga  ). Kárókatonafélék (Phalacrocoracidae) (38, 2) A kárókatonák vagy kormoránok közepes vagy nagytestű, többnyire fémes fekete színű halászmadarak. Lábaikon az úszóhártya mind a négy ujjat összeköti. Csőrük egyenes, de végén lefelé görbülő erős kampó segíti a zsákmány megragadását. Édesvízi és tengeri fajaik egyaránt vannak. Telepesen költenek és gyakran csapatosan halásznak. Farktőmirigyük váladéka nem teszi vízhatlanná tollazatukat, így tollazatuk lemerüléskor átázik. Ez könnyíti a víz alatti úszást, de rendszeres szárítkozást is szükségessé tesz, ami a vízimadarak között egyedülálló. Hazai faj a kormorán (Phalacrocorax carbo  ). Gémfélék (Ardeidae) (65, 9) családja: Közepes vagy nagytermetű, édesvízi vagy mocsári gázlómadarak. Lábuk és nyakuk hosszú, csőrük szigonyszerűen megnyúlt. Röptükben nyakukat visszahajtják. Nappali és éjszakai fajaik egyaránt vannak, elsősorban vízi zsákmányállatokra vadásznak. Ismertebb hazai fajaik a nagykócsag (Casmerodius albus  ), szürke gém (Ardea cinerea  ), vörös gém (A. purpurea  ) és a bakcsó (Nycticorax nycticorax  ). Flamingófélék (Phoenicopteridae) (5, 1) családja: A flamingók a sekély, sós vízek planktonevő madarai. Lábuk és nyakuk nagyon hosszú, sajátosan ívelt csűrük kávájának széle lemezes szerkezetű. Tollazatuk a fehér, rózsaszín, vagy vörös. Csapatokban élnek és telepesen költenek. Európában is él a rózsás flamingó (Phoenicopterus ruber  ). Íbiszfélék (Threskiornithidae) (34, 2) családja: Elsősorban trópusi és szubtrópusi mocsarakban és szavannákon élnek, telepesen költenek, gerinctelen zsákmányállatokkal és halakkal táplálkoznak. Hosszú csőrük vagy ívelt, vagy a végén fakanálszerűen lapos. Hazai fajok a batla (Plegadis falcinellus  ) és a kanalasgém (Platalea leucorodia  ). A tarvarjú (Geronticus eremita) néhány évszázada még Közép-Európában is költött, a máig föntmaradt utolsó fészkelő telepe Marokkóban található. Gödényfélék (Pelecanidae) (9, 2) családja: A papucscsőrűformák (Balaenicipitinae) egyetlen faja az afrikai papirusz-mocsarakban élő papucscsőrű gólya (Balaeniceps rex). Testfelépítésében és életmódjában nem hasonlít a gödényekre, lába igen hosszú, hatalmas csőréhez nem kapcsolódik jelentős méretű torokzacskó.  A gödényformák (Pelecaninae), másnéven pelikánok, nagytestű, fehér vagy világos színű halevő madarak. Alsó csőrkávájuk hatalmas torokzacskója sajátos halfogó szerv, lábaikon az úszóhártya a mind a négy ujjat összeköti. Telepesen költenek és gyakran csapatosan halásznak. Legtöbb fajuk nem bukik a víz alá, hanem a felszínen úszva halászik. Közép-Európából kihalt a rózsás gödény (Pelecanus onocrotalus). Gólyafélék (Ciconiidae) (26, 2). családja: Öt kontinensen elterjedt, nagytestű, nyújtott nyakkal röpülő, többnyire fekete-fehér színezetű madarak. Sok fajuk fején és nyakán csupasz, színes bőrlebernyegek vannak.  A gólyaformák (Ciconiinae) hosszú és egyenes csőrű, hosszú lábú gázlómadarak, többnyire édesvízek és mocsarak közelében költenek. Hazai fajok a fehér gólya (Ciconia ciconia  ) és a fekete gólya (C. nigra  ). Amerikában terjedtek el az újvilági keselyűformák (Cathartinae). Ezek nagytestű, rövid lábú és horgas csőrű dögevő fajok, nem állnak kapcsolatban az óvilági keselyűkkel. Az Andokban elterjedt faj a kondorkeselyű (Vultur gryphus ). Fregattmadárfélék (Fregatidae) (5, 0) családja: A fregattmadarak nagytestű, erőteljes röptű, többnyire fekete madarak. Az úszóhártya itt is mind a négy ujjat összeköti. Trópusi tengerek lakói, de rendszerint csak a szárazföldek és szigetek közelében figyelhetők meg. Röptükben vadásznak röpülőhalakra vagy a vízfelszín közelében úszó halakra és fejlábúakra. Gyakran megtámadnak más madarakat, hogy zsákmányukat elrabolják. A hímek párzási időben nagyra fölfújják csupasz, vörös torokzacskójukat. Ismertebb faj a pompás fregattmadár (Fregatus magnificens). Pingvinfélék (Spheniscidae) (17, 0) családja: Nyílt-tengeri, nagytermetű, röpképtelen, fekete-fehér úszómadarak. A déli féltekén terjedtek el az Egyenlítőtől (Galapagos-szigetek) az Antarktiszig, legtöbb fajuk a déli mérsékelt égöv tengerpartjain költ. Tollaik nem pásztákba rendeződve, hanem testükön egyenletes eloszlásban nőnek. A tollazat igen tömör, kevés levegőt tartalmaz, ezért a hőszigetelést egy bőralatti zsírréteg szolgálja. Szárnyaik csak tőből mozgathatók, uszonyszerűek, a víz szárnnyal evezve üldöznek fejlábúakat, rákokat és halakat. Csoportokban élnek és telepesen költenek. Legnagyobb fajuk a császárpingvin (Aptenodytes forsteri  ), merülési mélysége meghaladja a 400 m-t. Búvárfélék (Gaviidae) (5, 3) családja: Az északi féltekén, a tundra és tajga övezet édesvízei mentén költenek, rendszerint a mérsékelt égöv tengerpartjain telelnek. Testalkatuk a vöcskökre emlékeztet, de lábujjaik nem karéjosan lapítottak, hanem úszóhártyásak, faroktollaik nem csökevényesek. Fészküket a parton építik, de a költéstől eltekintve kizárólag vízben élnek és a víz alól szerzik zsákmányállataikat, elsősorban halat. Merülési mélységük meghaladja a 70 m-t. Hazánkban a jeges búvár (Gavia immer  ) ritka átvonuló. Viharmadár-félék (Procellariidae) (115, 0) családja: A nyílt tengerek és óceánok jellemző madarai, különösen a Föld déli féltekén gyakoriak. Veréb- és lúdnagyságú fajaik egyaránt vannak. A partokat csak fészkelési időben keresik fel, életük nagyrészét a nyílt tengeren töltik, tengeri állatokkal táplálkoznak. Csőrüket több elkülönült szarulemez borítja, orrnyílásaik csövesen megnyúltak. Több, kistermetű fajuk szaglás alapján kutat a tenger planktonikus rákokban gazdag foltjai után. A gyomrukban képződő olajszerű váladékot az orrcsövek vezetik a csőrre, a tollazatot részben ezzel teszik víztaszítóvá. Veszély esetén támadójukra az orrcsövön és a csőrön át bűzös olajat fecskendeznek. Fészkükbe egyetlen tojást raknak, a kotlási idő igen hosszú. A vándoralbatrosz (Diomedea exulans ) szárnyfesztávolsága eléri a 3 m-t. A Wilson viharfecskéje (Oceanites oceanicus) az Antarktisz és a közeli szigetek partjainak sziklafalain költ, becslések szerint a leggyakoribb madár a Földön.

ÉNEKESMADÁR-ALAKÚAK, vagy VERÉBALAKÚAK (PASSERIFORMES) rendje:

KIRÁLYGÉBICS-ALKATÚAK (TYRANNINA) alrendje: A trópusokon elterjedt, és különösen Dél-Amerikában fajgazdag taxon. A hangadásban nagy szerepet játszó alsó gégefő (syrinx) anatómiai fölépítése egyszerűbb, mint a következő alrend esetében, csak egy-három pár izom mozgatja. Hangadásuk nem annyira a tanult, hanem nagyrészt az örökölt mintázatokon alapszik. Pittafélék (Pittidae) (31, 0) családja: Galamb nagyságú, zömök testű, színpompás tollazatú madarak. Csűdjük aránylag hosszú, farkuk rövid vagy csökevényes. Az óvilági trópusok eső- és bambuszerdeinek aljnövényzetében élnek és a talajszint gerinctelen állataival táplálkoznak. Legtöbb fajuk Délkelet-Ázsiában él, mint pl. a tűzpitta (Pitta guajana). Királygébicsfélék (Tyrannidae) (537, 0) családja: A királygébicsek vagy tirannuszok Alaszkától a Tűzföldig elterjedt, igen fajgazdag család. Fajaik a legkülönbözőbb élőhelyeken, esőerdőkben és sivatagokban egyaránt megtalálhatók. Rovarokkal és bogyókkal táplálkozó, kicsi vagy közepes termetű fajok. Ismertebb faj az ollós tirannusz (Tyrannus forficatus). Fazekasmadárfélék (Furn